Margittal és a kis Leventével lőrinci házuk kertjében találkozunk. Levente éppen a kertbe kitolt babakocsiban szundikál. „Nincs ám itt mindig ilyen csend és nyugalom! – nevet fel Margit. De engem egyáltalán nem zavar ez, hiszen 7 évet vártam arra, hogy végre gyereksírás és kacaj töltse be a házat.”
„A történetünk 1997-ben, még az egyetemen kezdődött. Mindketten nagyon fiatalok voltunk még, tele voltunk álmokkal és semmi/senki nem sürgetett bennünket arra, hogy a szokásos, „kötelező” lépéseket megtegyük. Már 7 éve voltunk együtt, amikor úgy éreztük, hogy itt az ideje összeházasodni, és a babaprojekt gondolata is csak további 5 év múlva merült fel. Mindig szerettünk volna gyerekeket, de nagyon élveztük kettesben az életet és úgy éreztük, semmi sem siettet minket. A férjem két gyermeket szeretett volna, én pedig hármat. Abban maradtunk, hogy ha itt lesz a két gyerek, majd akkor eldöntjük, hogy meg tudunk-e birkózni a harmadikkal. Ma, a történtek ismeretében ez olyan távolinak tűnik. Sosem gondoltam arra, hogy ilyen utat kell bejárnunk ahhoz, hogy legalább egy kisbabánk szülessen!
2009 őszén döntöttük el, hogy leállunk a fogamzásgátlóval és elkezdjük a babaprojektet. Mivel ekkorra már a családból sokan kérdezték mikorra várható a kicsi, boldogan és bizakodva jelentettük be, hogy mi „rajta vagyunk az ügyön”. Én 32 éves, a férjem pedig 34 éves volt ekkor. Ki gondolta volna akkor, hogy már késésben vagyunk.
6 hónap sikertelen próbálkozás után felkerestük az ország legnagyobb meddőségi központját. 2 hónapot kellett várnunk az első találkozóra. Szerencsére az orvos nagyon szimpatikus volt. A férjemet és engem is alapos kivizsgálásra küldött. A vizsgálatok utáni konzultáción kiderült, hogy a férjemnél a spermavizsgálat mindhárom területén elszomorító lett az eredmény. Egy andrológus specialistához küldték, aki here-visszértágulatot állapított meg nála és műtétet javasolt. Majdnem pontosan egy évvel a babaprojekt kezdete után került sor a műtétre.
2011 májusában kezdtük el az első IVF kezelést. Az orvosom pozitívan állt az esetünkhöz, bíztatott, hogy minden rendben lesz. Mivel Leventénél a műtétet követően sokat javultak az eredmények, én is nagyon bíztam abban, hogy végre véget érnek a megpróbáltatások és már az első ciklus sikeres lesz. Sajnos nem így történt. A kötelező 3 hónapos várakozás után 2011 szeptemberében kezdtük el a második ciklust, ami sikeres volt: a vérvizsgálat kimutatta, hogy várandós vagyok. Nagyon boldogok voltunk és ez csak fokozódott akkor, amikor nem sokkal később kiderült, hogy ikreink lesznek. Nehéz volt a terhesség első ideje, borzasztó reggeli rosszullétekkel küzdöttem, a végén orvosi segítségre is szükségem volt. Tűrtem és bizakodtam, mert tudtam, hogy mindez egy nagyon jó dolog miatt történik velem.
A 16. heti UH vizsgálat kimutatta, hogy két egészséges kisbaba növekedik a pocakomban. A 20. heti vizsgálat során is mindent rendben találtak az orvosok. Boldog voltam és kezdtem elhinni, hogy már tényleg sínen vagyunk. Pár nappal később azonban kórházba kerültem, mert méhösszehúzódásaim kezdődtek. Az ikrek egyikénél megrepedt a magzatburok és abból folyamatosan szivárgott a magzatvíz. Sosem fogom megtudni, hogy a fájások megindulása miatt repedt meg a burok, vagy fordítva. Az orvosok elmondták, hogy hiába épp az egyik baba magzatburka, sajnos őt sem tudják megmenteni. Teljesen összetörtünk mindketten. Olyan sokat kellett várni ezekre a babákra és olyan biztatóan alakultak a dolgok, hogy szinte nem is tudtam felfogni mi történik velem. A legszörnyűbb, hogy bár hivatalosan a vetélésem zajlott, az én szemszögemből meg kellett szülnöm mindkét babát. Mindezt abban a tudatban, hogy tudtam, semmi esélyük sem lesz a túlélésre.
Egy ideig abba akartam hagyni az egészet, nem akartam újabb IVF ciklusba kezdeni. A férjem volt az, aki nagyon kedvesen, de határozottan meggyőzött arról, hogy folytatnunk kell, mert az idő ellenünk dolgozik.
Ismét belevágtunk, de sajnos a 3. és a 4. ciklus sem volt sikeres. Hiába voltam tisztában a statisztikával, nem bírtam folytatni. Az összes erőmet elhasználtam és az elvesztett ikerbabákkal a lelkem egy része is meghalt. Megbeszéltük a férjemmel, hogy várunk és megpróbáljuk valahogy feldolgozni és túlélni azt a sok szörnyűséget, ami történt velünk. Megállapodtunk abban, hogy a kettőnk kapcsolata a legfontosabb és azt semmivel sem fogjuk veszélyeztetni.
2014-ben jutottunk el odáig, hogy vállaltuk az 5. ciklust. Az orvos megint nagyon bíztatott, újra elvégezték a szükséges vizsgálatokat és beindult a „futószalag”. Ekkor döbbentem rá, hogy nem is igazán figyelnek rám és csak keresztül akarnak hajtani a protokollon. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy minden rendben lesz, és igyekeztem nem túlizgulni a dolgokat, de amikor megtudtam, hogy ez a ciklus sem volt sikeres, nagyon elkeseredtem.
Biztos voltam benne, hogy feladom. Úgy éreztem, hogy nem tudok még egy kudarcot elviselni. A férjem türelmes volt velem, de elmondta, hogy ő nem akarja még feladni. Sosem felejtem el, amikor azt mondta, hogy nem akarja majd öreg korában azt érezni, hogy nem tettünk meg mindent. Fél év kellett ahhoz, hogy én is nyitott legyek arra, hogy egy másik helyen újra belefogjunk a kezelésbe. Tudtuk, hogy több államilag finanszírozott ciklusban már nem vehetünk részt, ezért Levente elkezdte mélyen beleásni magát a témába. Meg akarta keresni azt a helyet, ahol a legjobb kezekben leszünk. Odáig nem is foglalkoztunk azzal, hogy milyen új módszerek vannak és sajnos meg sem fordult a fejünkben, hogy ilyen nagy különbség is lehet az egyes klinikák eredményessége között. Levente a neten talált rá a Versys Clinics Humán reprodukciós Intézetre. Nagyon szimpatikus volt, hogy nyíltan publikálják a sikerességi adataikat, és az is, hogy a legújabb tudományos eredményeken alapuló protokollt használják.
Az első konzultációra szerencsére nem kellett sokat várnunk. A találkozás Dr. Vereczkey Attilával nagyon jól sikerült. A doktor úr átnézte a korábbi vizsgálatok eredményét és azt mondta, hogy szerinte mindenképpen érdemes folytatnunk a kezelést. Itt is részt kellett mindkettőnknek venni egy alapos kivizsgáláson. Szerencsére minden rendben volt, így hamar el tudtuk kezdeni az immár 6. IVF ciklusunkat. Nagyon pozitív élmény volt számomra az, hogy mennyire figyelnek rám. A nővérek és az orvosok is bíztattak, és sosem éreztem úgy, hogy zavarom őket a kérdéseimmel. Persze izgultam nagyon a punkció előtt, de szerencsére minden rendben ment, és 5 petesejtet tudtak leszívni. Dr. Vereczkey már az elején elmondta nekünk, hogy a Versys Clinics-en az esetek legnagyobb részében az 5. napig elviszik az embriókat és csak ekkor kerülnek beültetésre, hiszen a nemzetközi kutatások is azt támasztják alá, hogy sajnos nem minden embrió fejlődik tovább a 3. nap után. Ezen nagyon meglepődtünk, hiszen ezt idáig senki nem mondta nekünk és eddig az összes próbálkozásunknál 3 napos embriókat ültettek vissza a méhembe. Az 5 leszívott petesejtből 3 termékenyült meg végül, és mindhárom szépen fejlődött az 5. napig. Dr. Vereczkey tanácsára csak egy embriót ültettek vissza, a másik kettőt lefagyasztották.
Idegőrlő volt a transzfer utáni két hét várakozás. Hiába próbáltam nyugodt maradni, a gondolataim csak akörül forogtak, hogy mi lesz a vérvétel eredménye. Sajnos semmilyen várandósságra jellemző tünetet nem produkáltam, így szinte biztos voltam benne, hogy ez a próbálkozás sem sikerült. A vérvétel eredménye alátámasztotta a megérzéseimet, de érdekes módon most nem kerültem annyira padlóra, mint korábban. A tudat, hogy még két embrió várakozik beültetésre, valahogy erőt adott nekem. Az Intézet orvosai és asszisztensei is nagyon kedvesen bíztattak bennünket, hogy mindenképp adjunk esélyt a lefagyasztott embrióknak is. Megtudtuk, hogy a nemzetközi adatok is alátámasztják, hogy ezekből a ciklusokból még magasabb a sikerességi ráta. Mivel Leventével megfogadtuk, hogy még nem adhatjuk fel, a kötelező 3 hónapos várakozás után belekezdtünk a 7. IVF ciklusba. 2015 ősze volt ekkor, és mindent egy lapra tettünk fel. Úgy éreztem, lelkileg és anyagilag egyaránt a határainkat feszegetjük.
A ciklus során a mi kifejezett kérésünkre mindkét embrió beültetésre került. A beültetést követő 14 nap most is nagyon nehezen telt el, de már a 7-8. nap körül elkezdtem olyan jólesően furcsán érezni magam, és a vérvétel reggelén meglepően nyugodt voltam. Amikor délután csörgött a telefonom és a doktornő közölte, hogy pozitív az eredmény, hirtelen nem is tudtam megszólalni. Nagyon boldogok voltunk, de mindkettőnkben ott volt a félelem is, hiszen az ikrekkel is minden nagyon jól alakult a 20. hétig. Dr. Vereczkey és a nővérek ismerték a történetünket, ezért a szokásosnál is jobban figyeltek ránk és mindig rendelkezésre álltak, ha bármilyen kérdésünk volt. Csak a legszűkebb családdal osztottuk meg kezdetben a jó hírt, de ahogy múlt az idő, és én is egyre jobban kezdtem érezni magam, úgy szállt el a félelmem is. Szerencsére minden vizsgálat azt mutatta, hogy a baba szépen fejlődik (a két beültetett embrióból egy fejlődött tovább) és a várandósságom is rendben halad.
Igazán csak a 20. hét után kezdtem megnyugodni és ekkor tudtam már élvezni is a várandósságomat. A babaszobát és a kelengyét is csak a 30. hét után intéztük, ekkor persze már tudtuk, hogy egy kisfiú fog érkezni hozzánk.
Levente szerencsére időre és egészségesen született. Sosem fogom elfelejteni azt, amit a szülésznő akkor mondott, amikor az én gyönyörű, maszatos babámat a kezembe adta: Gratulálok édesanya, itt a kisfia!
Levente születése óta teljesen megváltozott az életünk. Körülötte forog minden, de ezt egyikünk sem bánja. Nagyon hálás vagyok azért, hogy édesanya lehetek, és sokszor eszembe jut, hogy a férjem kitartása nélkül, lehet, hogy feladtam volna.
Köszönjük Margitnak és Leventének, hogy megosztották a történetüket. A kép illusztráció.
Versys Clinics Humán Reprodukciós Intézet
