Levente és Erzsébet idén márciusban, a tízedik házassági évfordulójukra kapták életük legszebb ajándékát: ekkor született meg Enikő, akire már nagyon vártak. Nagyon ritkán vállalkoznak az édesapák arra, hogy másokkal is megosszák történetüket, ezért külön köszönjük Leventének, hogy elmondja azt.

„Nagyon sok mindenre megtanított engem az elmúlt pár év. Mindig erős férfinak tartottam magam, Erzsébet szerint egy igazi macsó voltam. Az elmúlt években azonban olyan dolgok történtek velem, amelyeket korábban el sem tudtam képzelni. Azért vállalkoztam arra, hogy megosszam a történetemet, mert szeretném, ha mások nyitottabban állnának a fogantatási nehézségek lehetséges megoldásaihoz és így kicsit könnyebb lenne nekik elviselni a meddőség okozta lelki megterheléseket.

Erzsikével 2006-ban házasodtunk össze. Ő akkor 28, én 34 éves voltam. Mindketten nagycsaládot szerettünk volna, de arra gondoltunk, hogy egy pár évet jó lenne még kettesben lenni és közösen élvezni a „függetlenségünket”. 2013-ban, amikor a munkahelyemen kineveztek ügyvezetőnek, elérkezettnek láttuk az időt a családalapításra: megvolt a biztos egzisztenciánk, sokat utaztunk már korábban, így nem volt miért tovább várni.

Az első időszakban nem estünk kétségbe a sikertelen próbálkozások miatt. Amikor azonban már egy jó éve próbálkoztunk és nem jött a baba, Erzsike elkezdte mondogatni, hogy szerinte valami nincs rendben. Mondtam, hogy legyen türelmes, biztosan össze fog jönni, hiszen mindketten erősek és egészségesek vagyunk. Erzsike azonban nem hagyta ennyiben a dolgot és elment a nőgyógyászához, aki megerősítette abban, hogy utána kell járni a sikertelenségnek. Erzsikét nagyon sokféle vizsgálatra elküldte az orvosa és persze ő is folyamatosan bíztatott bennünket, hogy ne adjuk fel, csak idő kérdése és összejön a baba. Erzsike minden vizsgálata azt mutatta, hogy nála rendben vannak a dolgok. A doktor mondta, hogy ideje engem is kivizsgálni. Erre persze nem számítottam és így utólag be kell hogy valljam, kicsit rosszul is esett, hogy egyáltalán felmerült az, hogy „velem” valami nem stimmel. Egy meddőségi klinikára küldött minket az orvos. Az ország egyik vezető intézetéhez kerültünk, ahol engem és Erzsikét is újra kivizsgáltak.

Nagyon magabiztosan mentem be az orvoshoz, aki közölte velünk, hogy Erzsikénél szerencsére minden lelet rendben van, de nálam a spermavizsgálat azoospermiát mutatott, ami azt jelenti, hogy az ejakulátumban nincsenek spermiumok. Nem tudom elmondani, hogy mennyire megdöbbentett a dolog, teljesen magamba zuhantam és – utólag érthetetlen módon – nagyon szégyelltem magam. Az orvos nagyon tapintatos volt és megpróbált felvázolni pár lehetőséget, de igazán nem hallottam meg amit mond. Csak arra tudtam gondolni, hogyan történhet ez velem? Pont velem?!

Amikor hazaértünk a klinikáról, Erzsike próbált kedvesen vigasztalni, de ettől még rosszabbul éreztem magam. Csak annyit bírtam mondani neki, hogy időre van szükségem és nem szeretnék most erről beszélni. Így utólag látom csak igazán, hogy mennyire jól kezelte a feleségem a helyzetet. Nem próbált meg ezután vigasztalni, hanem úgy folytatta az életünk rendezését, mint előtte. Nagyon tartottam a családi összejövetelektől, mert mindenki tudta, hogy problémánk van a gyermekvállalással és nem akartam, hogy kiderüljön, hogy „nálam van a hiba”. Erzsike ezt is nagyon ügyesen megoldotta helyettem: mindenkinek előre elmondta, hogy folyamatban vannak a vizsgálatok és mivel nagyon stresszelünk emiatt, kérte a családot, hogy segítsenek, és ne hozzák fel ezt a témát, had szóljanak az ilyen találkozások arról, hogy együtt a család és jól érezzük magunkat.

Erzsike látta, hogy nagyon magam alatt vagyok és érezte, hogy akármennyire is szeretne, nem tud most nekem segíteni. Egy este nagyon kedvesen leült velem beszélgetni és elmondta, hogy benne nem változott semmi és függetlenül attól melyikünknél van akadálya a gyermekvállalásnak, közösen kell a megoldást keresnünk. Lelkileg mindketten a padlón voltunk és tudtuk, ha belekezdünk a lombikprogramba, akkor még több stresszel kell majd számolnunk. Korábban olvastunk már arról, hogy milyen fontos a lelki támogatás is az eredményesség szempontjából, így elhatároztuk, hogy profi segítséget keresünk. A klinikán ahová jártunk sajnos nem dolgozott pszichológus. Egy ismerősön keresztül ajánlották nekünk a Versys Clinics-et, ahol van olyan pszichiáter, aki a meddőséggel küzdő párokkal foglalkozik.

Először kettesben mentünk el a klinika pszichiáteréhez, aki rögtön nagyon szimpatikus volt, majd később egyedül is jártam nála pár alkalommal. A doktornő segítségével sikerült kijutnom a gödörből és újult elszántsággal kezdtünk bele a folytatásba. Mivel nagyon pozitív tapasztalatunk volt a Versys Klinikán, elhatároztuk, hogy itt kezdünk bele a kezelésbe.

Az első találkozásunk Dr. Vereczkey Attilával nagyon meggyőző volt. A doktor úr pontosan vázolta a lehetőségeinket és elmondta, hogy herebiopsziával lehet esélye annak, hogy saját gyermekem legyen. Először nagyon tartottam ettől a beavatkozástól, ijesztőnek tartottam az egész procedúrát, de miután találkoztam az andrológussal, megnyugodtam kicsit. Tudtam, hogy csak ezzel az eljárással lehet saját, vérszerinti gyermekem. A beavatkozást és Erzsike stimulációját össze kellett hangolnunk, így a herebiopszia és a petesejt leszívás ugyanazon a napon történt. Mindketten nagyon izgultunk, de persze próbáltunk erősnek látszani egymás előtt.

A herebiopszia során kiderült, hogy sokkal jobb a helyzet, mint amire gondoltunk: az azoospermiát a mellékhere kivezető csövének elzáródása okozta, így a biposzia segítségével megfelelő minőségű és mennyiségű spermiumot tudtak nyerni. Erzsikének is jól sikerült a stimuláció, 9 petesejtje volt, amiből 8 volt érett. 4 embriónk jutott el az ötödik napig, közülük egyet ültettek vissza Erzsike méhébe, hármat pedig lefagyasztattunk. A beültetést követő időszak idegőrlő volt mindkettőnknek és alig vártuk a vérvétel napját.

Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megtudtuk, hogy sikeres volt a beültetés és úton van a baba. A legszívesebben világgá kürtöltem volna a hírt, hogy szülők leszünk, de Erzsike óvatos volt és meg akarta várni a 3 hónapot. Így csak a legszűkebb családnak mondtuk el, hogy jön a baba.

Amikor letelt a 3 hónap, boldogan osztottuk meg a hírt mindenkivel. Ha valaki rákérdezett, hogy mi volt az oka annak, hogy lombikprogram keretében sikerült szülővé válnunk, akkor őszintén elmondtam neki a történetünket és azt is, hogy mi volt a megoldás.

Szerencsére a várandósság ideje nagyon nyugodtan telt. Terhesgondozásra is a klinikán maradtunk és Dr. Vereczkey Attilánál született meg Enikő is.

Ha van tanulsága az esetnek, akkor az az, hogy nem szabad beletespedni az önsajnálatba, hanem szakértő segítséget kell keresni, így legalább abban biztos lehet az ember, hogy ő mindent megtett, ami csak tőle tellett. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy adjon időt magának megemészteni a helyzetet, de aztán lépjen!”