Egy 46 éves „idős” édesanya vagyok, a gyermekem 3 éves. Későn vágtam családalapításba. 39 éves voltam, amikor összeházasodtunk a férjemmel. Ő nagyon akart már édesapa lenni és miután én a húszas és harmincas éveimben leginkább magammal voltam elfoglalva, most már késznek éreztem magam arra, hogy édesanya legyek. Kicsit naivan azt gondoltam, hogy a testem is készen áll az anyaságra.

Egészséges voltam és jól éreztem magam a bőrömben. Jógáztam is és biztos voltam abban, hogy minden probléma nélkül teherbe fogok esni. Igazam lett! Két hónap próbálkozás után terhes lettem 40 évesen. Nagyon boldog és hálás voltam azért, hogy minden ilyen simán ment. Ahogy a kezdeti időszak elmúlt, szinte már örültem az émelygésnek. Minden olyan izgalmas volt. Elújságoltuk a nagy hírt a családnak és a barátoknak is.

A 12. heti ultrahangvizsgálatra mentem. „Nem látom azt, amit látnom kellene – mondta az orvosom”.

Nem volt szívműködés. Elvetéltem. Micsoda?! Ez egyáltalán nem szerepelt a lehetőségek között. A férjemmel mindketten sokkos állapotban voltunk, de sikerült összeszedni magunkat. Az orvosom szerint remek fizikai állapotban voltam – most sajnos nem volt szerencsénk. A környezetemben több vetélés is előfordult már, így tudtam, hogy azonnal vissza kell „üljek a lóra”. Ha egyszer sikerült gyorsan teherbe esnem, akkor legközelebb is így lesz!

Nem tudtam ekkor még, hogy egy egész évbe fog telni, míg ismét teherbe esek és aztán 6 boldog hét után majd újra elvetélek.

A második vetélésem után a korábbi optimizmusom és önbizalmam sehol sem volt már. Rádöbbentem, hogy nem állnak jól a dolgaim. 41 éves voltam ekkor. Tudtam, hogy az idő ellenem dolgozik és most már ijesztőnek tűnt az a lehetőség, hogy magunk folytassuk a próbálkozást és várjunk a csodára. Tisztában voltam azzal, hogy segítségre van szükségünk. Alternatív gyógymódokba és akupunktúrás kezelésbe kezdtem, közben feltérképeztem milyen lehetőségeink vannak az IVF kezelések terén. Utána olvastam annak, hol tart ma az IVF nemzetközi szinten, milyen új kezelési módok vannak, illetve több meddőségi intézetben is jártam. Megdöbbentő volt látni, hogy a várótermekben mennyi hozzánk hasonló helyzetben levő pár ült.

Az általam felkeresett, TB finanszírozással rendelkező klinikákon nagyon hosszú volt a várakozási idő és szinte mindenhol azt éreztem, hogy nem igazán figyelnek rám, csak be akarnak tolni a programba és majd meglátjuk mi lesz. A férjemmel megbeszéltük, hogy elmegyünk pár állami finanszírozással nem rendelkező klinikára is, hátha ott gyorsabban kerülünk sorra. Így jutottunk el a Versys Clinics Humán Reprodukciós Intézetbe is. Már az első találkozó alkalmával azt éreztük, hogy jó helyen vagyunk. Dr. Vereczkey Attila partnerként kezelt bennünket és nagyon őszintén elmondta a lehetőségeinket és azt, hogy mire számíthatunk. Megnyugtató és egyben bíztató is volt számunkra, hogy ezen a klinikán a legújabb nemzetközi protokollok mentén végzik a kezeléseket, aminek eredményeként hazai viszonylatban kiemelkedő eredményeket érnek el. Dr. Vereczkey elmondta, hogy az én életkoromban a természetes úton létrejövő várandóság alatt és a lombikbébi programok során történő vetélésekért a legtöbb esetben az embrió kromoszóma számbeli rendellenessége felelős. Megdöbbentem amikor megtudtam, hogy  40 év felett az embriók akár 80%-a ilyen fajta rendellenességet hordoz. A főorvos úr elmondta, hogy az én esetemben indokolt lenne a PGD-A vizsgálat, amivel kiszűrhetőek azok az embriók, amelyek kromoszóma számbeli eltéréseket hordoznak.

Két vetélés után, 41 évesen mindent meg akartam tenni a siker érdekében és nem tudtam volna elfogadni egy újabb baba elvesztését. Tudtuk, hogy ha a Versys Clinics-et válasszuk, akkor minden költséget magunknak kell állnunk, de azzal is tisztában voltunk, hogy nincs már túl sok időnk a próbálkozásokra. Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert rendelkezésünkre állt az az összeg, amivel nyugodtan belevághattunk a lombikkezelésbe. Dr. Vereczkey Attila részletes kivizsgálásra küldött mindkettőnket. A kivizsgálás során részt vettünk egy genetikai szaktanácsadáson is, amelynek eredményeként a PGD-A vizsgálat mellett döntöttünk.  A kivizsgálási eredményeink szerencsére jók voltak, így belekezdhettünk az első lombikprogramunkba.

Megdöbbentett az a mennyiségű gyógyszer, amelyet be kellett adnom magamnak. Úgy éreztem, mintha egy tudományos kísérlet része lennék, ahol a testem a „minta”. A vérvételek és az ultrahangos vizsgálatok – amelyekkel a tüszők érését kísérték figyelemmel –pedig a vizsgák voltak. Szinte rettegtem attól, hogy milyen eredményeket közölnek majd velem és féltem, hogyan fogok „teljesíteni”. A petesejtleszívás reggelén nagyon ideges voltam, de szerencsére 3 termékenyítésre alkalmas petesejtet sikerült „produkálnom”. Mindhárom petesejt megtermékenyült és kettő szépen fejlődött. A 3. napon mindkét embrióból mintát vettek, hogy elvégezhessék a PGD-A vizsgálatot. Az egyik embrió sajnos nem volt egészséges (olyan kromoszóma rendellenessége volt, ami miatt elvetéltem volna, vagy a baba súlyos betegen született volna meg), a másik viszont rendben volt, azt ültették vissza a méhembe.

A kéthetes várakozás nagyon nehéz volt. Próbáltam nyugtatni magam, és felkészülni minden eshetőségre. Bátornak akartam látszani, de vérvétel reggelén remegtem az idegességtől.

Délután hívott a főnővér, aki boldogan közölte velem, hogy pozitív lett az eredmény, kisbabát várok. Szinte el sem jutott a tudatomig, amit mondott. Egyfolytában azt ismételgettem neki a telefonba, hogy nem tudom elhinni. Szegény férjem nem értette mi a helyzet. Végtelenül boldognak kellett volna lennem, de rögtön rám tört az aggodalom és tétován annyit mondtam a főnővérnek, hogy OK, akkor megtettük az első lépést.

A következő hetekben sem tudtam felengedni, folyamatosan aggódtam és próbáltam felkészíteni magam arra az esetre, ha esetleg nem maradna meg a baba. Túlzottan féltem ahhoz, hogy teret engedjek az örömnek és a várakozás izgalmának. Ha nem volt hányingerem vagy éppen nem émelyegtem, akkor rögtön arra gondoltam, hogy biztos nem vagyok már terhes és ezért érzem ilyen jól magam.  A férjem próbált türelmes és megértő lenni, de ez nem lehetett könnyű…

Megállapodtam magammal és a férjemmel, hogyha elérem a 16. hetet és a genetikai tesztek is rendben lesznek, akkor már „elhiszem”, hogy valóban édesanya leszek. Szerencsére rendben haladtak a dolgok, és ahogy elkezdett nőni a pocakom, úgy kezdtem én is egyre jobban örülni és élvezni a készülődést a baba érkezésére.

43 éves koromban született meg az én gyönyörű és egészséges kisfiam, Marci. Tudom, klisének hangzik, de végtelenül hálás vagyok mindennap azért, hogy Marci, a férjem és a családom itt van nekem, és hogy megélhetem az anyaság csodálatos és néha nehéz pillanatait.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy az első lombikkezelés eredményeként sikerült édesanyává válnom. A klinikán több hasonló helyzetben levő párral találkoztam, akik közül többen mára már boldog szülők, de tudom, hogy hozzánk képest milyen nehéz utat kellett bejárniuk nekik ehhez. Nagyon köszönöm a Versys klinika minden munkatársának a segítséget és azt, hogy végig partnerként kezeltek és figyeltek rám.

Azért vállalkoztam a történetünk megírására, mert megdöbbenve hallottam, hogy a hatóságok megtiltották a PGD-A vizsgálat elvégzését Magyarországon és ezzel sok hozzánk hasonló helyzetben levő párnak ma úgy kell belevágni a lombikkezelésbe itthon, hogy nem tudnak megbizonyosodni az embriók életképességéről a visszaültetés előtt. A PGD-A vizsgálat segítségével ma egy egészséges kisfiú édesanyja vagyok és nagy valószínűséggel ez mentett meg engem egy újabb vetéléstől vagy attól, hogy megszüljek egy súlyosan beteg gyermeket. Aggályosnak tartom, hogy a döntéshozók úgy játszanak sorsokkal, hogy nem hallgatják meg az érintetteket és nem veszik figyelembe a tudományos fejlődés eredményeit. A PGD-A világszerte elterjedt vizsgálat, amihez nekünk, magyar pároknak is hozzáférést kell biztosítani.

Köszönjük Beának, hogy megosztotta a történetüket! A kép illusztráció.

Versys Clinics Humán Reprodukciós Intézet