Gyöngyvérrel és Ivánnal a kis házuk kertjében ültünk le beszélgetni. A teraszról könnyen szemmel tudtuk tartani Ivánkát, aki boldogan fedezte fel a homokozóban felhalmozott játékokat és akkurátusan egyengette el a kis formákban a homokot. „Ez az aprólékos precizitás, tisztára, mint az apja! – nevet fel Gyöngyvér. Azért egyeztünk bele abba, hogy megosszuk a történetünket, hogy mások is lássák, hogy nem mindig az általunk eltervezett forgatókönyv szerint halad az élet és néha az elsőre elfogadhatatlannak tűnő megoldások lehetnek a legjobbak.”
„Íme a történetünk:
Gyermekkorom óta arra készültem, hogy édesanya leszek. A barátnőimmel is mindig babáztunk és később, gimnazista koromban már szívesen vigyáztam rokonok és ismerősök kisgyerekeire is. Főiskola alatt is gyakran bébiszitterkedtem és később is örömmel „kértem kölcsön” hétvégenként a testvérem kislányát.
40 éves voltam, amikor végre megtaláltam életem párját, aki hozzám hasonlóan egy nagy családról álmodott. Nem volt kérdés az, hogy a lehető leghamarabb belevágunk a babaprojektbe. Izgatott és türelmetlen voltam, de a párom nyugtatott és bíztatott. Amikor már eltelt egy év és még mindig nem sikerült teherbe esnem, rábeszéltem a férjem, hogy menjünk el egy meddőségi klinikára. Iván nem igazán volt nyitott erre, de az én kedvemért eljött velem. Tekintve hogy én ekkor 41 éves voltam, a férjem pedig 39, tudtam, hogy nincs már sok időnk. Az ország legnagyobb klinikájára mentünk, ahol a várakozási idő elég hosszú volt. Az első találkozás során az orvos egy nagyon részletes elbeszélgetés után mindkettőnket alapos kivizsgálásra küldött. A vizsgálatok két-három hétig tartottak és én félelemmel teli izgalommal vártam az eredményeinket. Az orvos elmondta, hogy Ivánnak kicsit alacsony a spermaszáma, de ezen felül rendben van minden. Nálam azonban olyan hormonszinteket mértek, amelyek mellett minimális az esélye annak, hogy valaha is édesanyává válhatok. Egy szempillantás alatt dőlt össze körülöttem a világ. Nem tudtam mit tegyek. A hír persze mindkettőnket nagyon megviselt. Iván vígasztalt, de nem tudtam és nem is akartam meghallani amit mond. Jó pár nap kellett ahhoz, hogy megnyugodjak annyira, hogy beszélni tudjak vele az érzéseimről és figyelni tudjak arra, amit ő szeretne nekem mondani. Végül megállapodtunk abban, hogy visszamegyünk az orvoshoz és belevágunk egy lombikprogramba. A doktor őszintén elmondta, hogy nem sok esélyt lát a sikerre, de mi tudtuk, hogy nem adhatjuk fel és meg kell próbálnunk. Nagyon fegyelmezetten csináltam végig a stimulációs időszakot, de sajnos a kezelés nem eredményezett petesejtet. Azt hittem, hogy fel vagyok készülve a rossz hírre, de amikor az orvos közölte velem az eredményt, nagyon összetörtem. A doktor elmondta, hogy szerinte nincs értelme egy újabb lombikprogramnak és javasolta, hogy gondolkodjunk el az örökbefogadáson. Hallani sem akartam a dologról. Időközben persze sokat gondolkodtam a lehetőségeinken és természetesen sokat kerestem ebben a témában az interneten is. Éreztem, hogy a mi történetünk nem érhet így véget. Iván maximálisan támogatott mindenben, azt mondta, hogy addig menjünk tovább, amíg nincs megoldás a számunkra.
A férjem egyik munkatársa ajánlotta nekünk a Versys Clinics-et, ahol Dr. Vereczkey Attila segítségével született meg az ő kislányuk is. Érdekes volt látni, hogy amint őszintén kezdünk el beszélni a szűkebb baráti körünkkel a fogantatási nehézségeinkről, kiderült, hogy nem is vagyunk „egyedül”, sokakat érint ez a probléma.
Nem kellett túl sokat várni az első konzultációra, ahol Dr. Vereczkey Attilával találkoztunk. A főorvos úr átnézte a korábbi leleteinket és nagyon részletesen elmondta milyen lehetőségeket lát. A vizsgálataink ekkorra már részben elévültek, így azokat megismételték. Sajnos az én eredményeim továbbra sem voltak bíztatóak és dr. Vereczkey Attila nagyon őszintén elmondta nekünk, hogy kicsi az esélye annak, hogy saját petesejtből gyermekem szülessen. A főorvos úr elmondta, hogy a miénkhez hasonló helyzetekben donor petesejttel több párt is gyermekhez segített már a klinika és nekünk is azt javasolja, hogy gondolkodjunk el ezen a lehetőségen is. Első hallásra nagyon idegenkedtem ettől és hosszas gondolkodás után – a saját megnyugtatásunk végett – úgy határoztunk, hogy belevágunk még egy utolsó lombikprogramba. Sajnos nem jártunk sikerrel.
42 éves voltam ekkor és be kellett látnom, hogy a saját testem nem tud petesejtet adni. Ivánnal nagyon őszintén és nyíltan beszéltünk mindenről. Azt mondta, hogy támogat engem és elfogadja a döntésemet, bármi is lesz az. Nagyon világosan tudtam azt, hogy nem akarok lemondani az anyaságról. A petesejt adományozás az első pillanattól elfogadhatóbbnak tűnt a számomra, mint az örökbefogadás, hiszen így én hordhatom ki a babát, akinek legalább egyikünk a biológiai szülője is lesz. Esetünkben sajnos nem volt olyan barát, vagy rokon, aki a nyílt adományozáshoz szóba jöhetett volna, így várnunk kellett, míg megfelelő donor jelentkezik a klinikára.
3-4 hónap telt el a döntésünk után, amikor egy pénteki napon telefonált a főnővér a hírrel, hogy jelentkezett donornak a klinikára egy hölgy, aki külső jegyeiben nagyon hasonlított hozzám. Mindent tudni akartam róla, de persze tudtam, hogy erre nincs lehetőség. A főnővér annyit árult el róla, hogy van már 2 gyermeke és azért jelentkezett donornak, mert egy barátnőjének lombikprogram keretében sikerült édesanyává válnia és vele együtt látta min mennek keresztül a meddőséggel küzdő párok és mindenképpen segíteni akart.
Természetesen nem volt kérdés, hogy mit jelzünk vissza: még aznap visszahívtam a főnővért és kértem, hogy indítsák el a folyamatot és mindenképpen mondja meg a hölgynek, hogy mennyire hálásak vagyunk neki a segítségéért!
A donor hölgynek komplex kivizsgáláson kellett részt venni, melynek végére kiderült, hogy mentálisan, fizikailag és genetikailag is alkalmas. Ezután a ciklusainkat összehangolták, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy mindkettőnknek fogamzásgátló tablettát kellett szedni, amit egyszerre hagytunk abba. Én még nyálkahártya erősítő gyógyszert is kaptam, hogy az embrió beágyazódása minél nagyobb eséllyel megtörténjen. A donor petesejt leszívásának napján kellett Ivánnak mintát adni, ezzel történt a megtermékenyítés. Az embriók már minden értelemben a mieink voltak.
A megtermékenyítést követő 5. napra 3 szép blasztocisztává fejlődött embriónk volt, amelyből egyet ültettek be és kettőt fagyasztottak le. A beültetés utáni időszakot nagyon nehezen viseltem, folyamatosan aggódtam és féltem attól, hogy mi lesz, ha nem tapad meg az embrió. A 14. napon kellett vérvételre visszamennem a klinikára. Féltem nagyon, hogy mi lesz az eredmény. Amikor Főorvos Úr közölte, hogy áldott állapotban vagyok, elsírtam magam és azonnal hívtam Ivánt. Szegényt nagyon megijesztettem a sírásommal, de amikor végre elmondtam neki az örömhírt, hallottam, hogy ő is meghatódott.
Az első 3 hónapban csak a családnak és a legközelebbi barátainknak mondtuk el, hogy állapotos vagyok. Nehéz volt magamban tartani a hírt, de óvatos akartam lenni. Folyamatosan jártam a vizsgálatokra. Amikor a második trimeszterbe léptem, akkor megnyugodtam, hogy minden rendben lesz és innentől kezdtem el igazán élvezni a várandósságomat. A kilenc hónap minden komplikáció és probléma nélkül múlt el, Ivánnal nagy izgalommal készültünk a kicsi érkezésére.
Természetesen sokat beszéltünk arról, hogy mit és mikor mondunk majd neki el a mi történetünkből. Azt tudtuk, hogy nem akarunk titkot csinálni a dologból és mindenki előtt nyíltan vállaljuk, hogy egy számunkra idegen ember önzetlen segítségével válhattunk szülővé. Amit nem tudtunk, hogy ezt hogyan tudjuk majd úgy elmondani Ivánkának, hogy ne okozzunk neki semmilyen lelki sérülést. Dr. Vereczkey Attilával is megosztottuk aggodalmainkat, aki javasolta, hogy beszéljünk a klinika pszichiáterével, Dr. Süli Ágotával. A doktornő nagyon sokat segített nekünk és mi megnyugodhattunk, hogy erre a kérdésre is felkészülve várhatjuk a baba érkezését.
Ivánka születése teljesen megváltoztatta az életünket. Csodálatos érzés vele együtt újra felfedezni a világot és rácsodálkozni olyan apróságokra, amelyek mellett felnőttként naponta elmennék. Nagyon sokat tanultam ebből a folyamatból és ma már semmire sem mondom zsigerből azt, hogy nem. A saját példámon látom, hogy néha az elsőre idegennek és elfogadhatatlannak tűnő dolgok hozzák a legjobbat az életünkbe.”
Köszönjük Gyöngyvérnek és Ivánnak, hogy megosztották a történetüket!
Versys Clinics
A kép, illusztráció.
